A suttogó nyomában
A különleges gyógyító csodás képességéről szóló történet elbűvölte az egész világot.

" Egy bütykös kéz fölemeli a súlyos vaskallantyút, és az öt rúd alkotta kapu nyikorogva kitárul. A gesztenyebarna kanca oldalt pillant, a közeledő Jules felé. Az öregember arcvonásait keménnyé edzették a szabadban töltött hosszú évek, lábát jócskán meggörbítette a köszvény és az, hogy egész életében szőrén ülte meg a lovat.
Jules hosszú, terepszínű kabátot, elméretezett, kopott nadrágot és magas bőrcsizmát visel. Nehéz elhinni, hogy ő ihlette a világszerte híres könyvet és a belőle készült, óriási kasszasikereknek bizonyult filmet. Pedig A Suttogó története – a filmváltozat főszerepét Robert Redford alakítja – egy baráti beszélgetésben bukkant fel először, és Jules-ról szól.
Nicholas Evens regénye akkor vált szenzációvá, amikor kiderült, hogy az író 5 millió dollár előleget kapott rá, még mielőtt elkészült volna vele. Robert Redfort további 3 millió dollárért rögvest lecsapott a megfilmesítés jogára.
A regény egy fiatal lányról szól, akit lovaglás közben baleset ér. Elveszti az egyik lábát, a lova pedig a fizikai sérülések mellett pszichésen is károsul, megvadul és kezelhetetlenné válik. A lány édesanyja felkeres egy „suttogót” aki állítólag a legrakoncátlanabb lovat is képes megszelidíteni.
A suttogók ugyanis nem a képzelet szüleményei.
Jules a zsebébe nyúlva belemarkol a titkos recept alapján készült ló eledelbe. Reszketeg lábak tartják vaskos, hordószerű felsőtestét; botra támaszkodik.
A hároméves kanca, Ishir nagyot fújtat, majd fejét Jules felé fordítja, aztán hátrál egy-két lépést, és mellső patáival a levegőbe rúg. Az öregember óvatosan kitér előle ; pontosan azon a helyen, ahol állt, Ishir patái tompa puffanással csapódnak a tőzegbe.
Lassan kiderül, hogy a ló simerseri tulajdonosa miért kéri Jules segítségét. Az értékes állat csaknem fajtiszta arab telivér, s fajtájához illően roppant temperamentumos, és felettéb érzékeny. Első alkalommal szinte lehetetlen rávenni egy telivért arra, hogy hagyja befogni magát egy kocsirúd mellé.
Eleinte Ishir egy lépést hátrált, valahányszor Jules egy lépést közeledett. Végül azonban az öregnek sikerül olyan közelre kerülnie, hogy beszélhessen hozzá. Nem is beszéd ez, inkább suttogás. Különös szavak ütik meg a fülünket: „Lazíts” és „barátom”.
Ekkor Jules megmutatja neki a hámot. Bár a kanca ide-oda veti a fejét, jelezve ellenérzését, nem mozdul. Az öreg gyengéden odadörgöli a kötelet a ló szőréhez, hadd szokja a szagát és tapintását.
Keze fürgén mozog, és a hám egy pillanat alatt felkerül Irish nyakára, mielőtt a kancának ideje lenne tiltakozni. Nyugtalankodni kezd, ám Jules még egyszer végigsimít a nyakán, és megnyugtató hangos beszél hozzá. Az öreg végtelen türelemmel noszogatja, míg a ló készségesen hagyja, hogy odavezessék a kocsihoz.  
Nehéz meghatározni, hogy miben áll Jules tehetsége. Valami különös egyetértés működik itt ember és állat között, olyannyira egymásra hangolódnak, akár a fajtabéliek. Jules megérzi, ha a lónak valami fáj, ha boldog, vagy ha izgatott.
- Nem az lényeg, mit mond az ember, hanem hogy milyen hangnemben teszi azt. – kuncog az öreg.
Mendips határában vagyunk, Bristoltól 50 kilométerre, és egy ilyen napon nem nehéz megérteni, hogy miért választotta Jules ezt az életet, lovas szekérrel róva Délnyugat. Anglia dűlőútjait.
Julesról legendákat mesélnek. Chew Valley-ban álló házából Carolyn Walker 15 éve figyeli, ahogy Jules évszakról évszakra ingázik a vidéken. – Nyolc és fél hónapos terhes voltam, amikor a póniszekeremmel balesetet szenvedtem. - emlékszik vissza a ma 55 éves gyógytornász. – A póni nekilódult, én meg kiestem. A történtek után az állat egyre rosszabbul lett, majd teljesen kezelhetettlenné vált.
Egy nap az asszony összetalálkozott egy férfival, aki készítésű szekéren utazott, és elmesélte neki a problémáját, hozzátéve, hogy tesz még egy próbát. – Eljött és megnézte, beszélt hozzám átsegítette valahogy a riadalmán. Amikor kihajtottam, a férfi jött az állat mellett, pontosan a fejénél. Volt hogy kilométereken át gyalogoltak. Még évekig tudtam használni a pónimat.
Anette Penny szíve megesett egy kis szürke walesi pónin, amelyet le akartak mészárolni a vágóhídon. Durván bántak vele, ezért teljesen elvadult. – Megvettem, és Miss Mouce-nak hívtam. Senki nem mert közeledni hozzá. Azt mondták, sose fog megszelidülni.
Anette nem messze somerseti házától, Hinton Blewettben összeakadt Jules-al, aki egy dűlőúton éppen egy lovat ápolt. – Biciklizett, közben fél kézzel kötőféken vezetett egy lovat, a másik kezében pedig egy esernyőt tartott. Elmondta, hogy aznap a lónak „esernyős napja” van, hozzá kell szoknia az esernyőhöz.
Jules megígérte, hogy segíteni próbál Miss Mouse-on. Reggeltől sötétedésig kint ült vele a réten. – Elképzelhető volt- mondja Annette. – Ahelyett, hogy üldözőbe vette volna a vad jószágot kommunikálni tudott vele. Amikor a szekéren aludni tért a mezőn, Mouse szó nélkül leheveredett mellé.
- Egy ló betörése nem szükségképpen zajlik kegyetlenül. – állítja Jules. – Ha egy lovat ütlegekkel szoktatsz engedelemmségre, gyűlölni fog, ahogy az ember is azt tenné. De ha tiszteletet tanusítasz iránta, ő is kimutatja a háláját.

Jules jól ismeri a vadon élő termő növények gyógyhatásait, és el tudja dönteni, hogy egy lónak szüksége van-e valamilyen főzetre vagy kenőcsre. Ám vannak nehezebben orvosolható problémák. Akaratlanul is sokat árthatunk egy lónak, ha nem megfelelő környezetben tartjuk. A dús növényzet például éjjel vonzza a szúnyogokat.
Jules Barbadoson született ír származású szülőktől, akiknek ősei rabszállító hajókon kerültek a Karib-tenger vidékére. A család később a dél-amerikai Guyanában telepedett le. Jules pampákon nőtt fel, ahol a lovak szabadon száguldoztak. Gyermekéveit szüntelen vándorlással töltötte. A legnagyobb hatást nagyapja, Eddie gyakorolta rá. -Nála remekebb lovassal még életemben nem találkoztam és nagyon szerettem őt. – mondja.
A 70 éves Jules 17 éve rója az utakat és hat esztendeje van együtt kilencéves pónijával, Cl-lel, amelyet a korábbi tulajdonosa túl vadnak tartott ahhoz, hogy bármi hasznát is vegye . Az öreg 44 évvel ezelőtt érkezett Nagy Britanniába, ám mélyen hallgat arról, hogy mi történt vele a 27 esztendőben.
Helyi mendemondák szerint Jules egy vándorcirkusznál csupasz kézzel bokszolt, másik különc szerencselovagnak tartják. Egy időben állítólag építésvezetőként is dolgozott Új-Zálandon, többek között az ottani parlament építését is felügyelte.
Bár Nicholas Evens regénye Amerikában játszódik, s az anyagot is ott gyűjtötte hozzá a könyv alaptörténetét egy olyantörténet adta, melyet a barátainál, Dartmoorban hallott. Vendéglátói egyszer vacsorára meghívtak egy házaspárt; a férj patkolókovács volt. – Az este folyamán az illető többször is használt egy rejtélyes szót ; a suttogót- emlékszik Evens. – Rögtön hegyezni kezdtem a fülem, mert ezzel az elnevezéssel korábban sose találkoztam.
A vendég mesélt egy családról, akik elutazásukkor istállóba zárták a lovukat, de mire visszatértek a békés jószág teljesen megvadult. Segítségért egy öregemberhez fordultak, aki vörös ponyvatetős szekerén a környéket járta. Maga a patkolókovács is szemtanúja volt annak, hogyan vitte ki az öreg a lovat a mezőre és változtatta vissza két három óra alatt a régi, engedelmes állattá.
- Ez a történet teljesen lenyűgözött – meséli Evens. – Nekiálltam hát anyagot gyűjteni. Így kezdődött.
Julesnak is volt a könyben leírthoz hasonló esete. Dartmoonon átutazóban fülébe jutott egy baleset híre; egy autó elütött egy pónin lovagoló kislányt. – Azt mondták, az állat soha nem fog rendbe jönni, úgy döntöttem hát teszek vele egy próbát. Három nappal később a kislány már újra lovagolhatott rajta.
 Jules alig nézi meg valaha is a filmet. Több mint húsz éve boltban sem járt, nemhogy moziban. Amire szüksége van, beleértve a kantárat és egyéb felszerelést, saját kezűleg állítja elő. A szekerét egy régi csűrajtóból fabrikálta. – A földön az első embernek mindent magának kellett csinálnia. – magyarázta. – Amit másik eldobnak, én fölszedem és felhasználom valamire.
Tisztában van a könyv és a film körüli nagy felhajtással, ám esze ágában sincs pénzt csiholni belőle. Az interjúkért pénzt ajánló levelek megválaszolatlanul hevernek a postacímeken, melyeket a vándorlása közben megadott.  – Ha az embereknek javukra válik ez a film, nagyon fogok örülni, én magam azonban sohasem nézem meg. Nekem gondot kell viselnem a lovamra.
Jules lenyűgöző hatással van mindenkire, akivel csak találkozott. Talán valami olyasmire emlékeztet, amit már rég elveszítettünk.
Ha rákérdezek, Jules bevallja, rettentően szeretné még egyszer látni, amint Guyana vadlovai a szavannán száguldoznak. Gondolatban gyakran jár ott, miközben a mezei dűlőutakon döcög a szekéren. – Az emberek mindig valami után loholnak, aztán ha megkapják már más kell nekik. – mondja elgondolkozva. – Én megtaláltam, amit kerestem, és meg is őrzöm, amíg csak élek.
A nap utolsó sugaraiban fürödve Jules felkapaszkodik rozzant szerére, és halkan odavet CL-nek néhány barátságos szót. Majd a ló és a Suttogó útnak indul ; lassan elnyeli őket a félhomály. "

" A cikk saját gépelésű. Egy régi magazinban találtam. Kérlek értékeld a munkámat, és ne lopd el a cikket. " ~ (a szerk.)