~ "Az egész történet saját írású, saját ötleteken alapul, úgyhogy kérlek értékeld a munkám és ne lopd el, ne terjeszd az oldaladon saját írásként. Előre is köszönöm. " ~ (a szerk.)
Ahogy hazafele sétáltam a buszmegállóból, újra ez a letargikus érzés kerített hatalmába. Nem tudom miért, fogalmam sincs, talán csak egy ilyen kamaszkori marhaság. Pedig az idő gyönyörű volt hétágra sütött a nap, kibontott kabátomat lengette a friss tavaszi szél, de… mégse tudtam örülni neki, pedig ez mindig jobb kedvre derít: a természet. Annyira vágytam most az istállóba, hogy az hihetetlen. Vissza akartam menni egy kicsit az időbe, oda ahol nincs semmi gond, bánat. Persze mit tudok én a 15 éves fejemmel erről. Mégis olyan, mintha minden gond az én vállamat nyomná. És ha most megkérdeznétek… nem tudnék egyetlen indokot se felhozni a bajaim közül. Talán mert nincs is… akkor meg miért érzem magam ilyen rosszul? Ahogy hazafele sétáltam, ismét gondolataimba merülve, nem vettem észre, hogy valaki köszönt.
- Bocsi, szia! – mondta egy ismeretlen, eléggé heves gesztikulációval, gondoltam azért, mert már jó párszor megszólított. Az ismeretlen egy 16 év körüli srác volt, szanaszét álló barna hajjal és kék szemmel.
- Öhm… szia. – mondtam bizonytalanul.
- Szóval, csak azt akartam megkérdezni, hogy merre is van a buszmegálló… azt hiszem kicsit eltévedtem.
- Menj végig ezen az utcán, utána meg el kell fordulnod jobbra, akkor kiérsz a főútra, és azon csak egyenesen kell menned, onnan már látni fogod. – mondtam neki, remélve, hogy sikerült eléggé érthetően megfogalmaznom a mondatot, ami lássuk be, eléggé ritkán jött össze.
- Úh, okés, köszi, tehát, először végig ezen az úton, majd jobbra és ott lesz a főút.
- Igen – mondtam bólogatva.
- Rendben köszi a segítséget. – mosolygott rám.
- Igazán nincs mit. – a mosolyt viszonozva elköszöntem tőle, majd elindultam az ellenkező irányba, és folytattam az utamat hazafelé. Sokáig éreztem a hátamon a tekintetét, de mire megfordultam volna, már ő is elindult.
Ahogy hazaértem, ledobtam a táskámat a sarokba, készítettem egy szendvicset, majd elindultam a hátsó kertbe. Amint kinyitottam a kaput, magamon éreztem kutyám dús szőrét. Azt hiszem, megint egy kicsit hevesen reagált érkezésemre. Szó szerint a nyakamba ugorva fejezte ki, hogy mennyire is örül neki, hogy sétálni megyünk. Miközben keverék kutyám hatalmas testét próbáltam leszedni magamról éreztem, hogy megcsörren a telefonom. Deny végre abbahagyta a túlzott örvendését, és leszállt rólam, így végre elérhettem a telefonomat. Anya hívott, bizonyára azért, hogy hazaértem-e már.
-Szia anya… - köszöntem.
-Szia! Hazaértél már? – nem lehettem volna felkészültebb erre a kérdésre, hiszen minden nap, ugyan erre, ugyan azt a választ adom.
-Igen anya, itthon vagyok. – mondtam.
-Rendben. Most már mennem kell. Vigyázz magadra. – azzal letette a készüléket.
Deny eközben türelmesen várt rám. Megsimogattam bundás testét, és elindultam a póráz felé.
Ahogy itt álok, eszembe jut, hogy minden megváltozott. De tényleg minden. Pár évvel ezelőtt… te jó ég… akkor sokkal többet jártam ki a lovardába, a futószáras órák, a régi oktatók, az épp hogy meglévő istálló két karámmal. Na meg persze a legnagyobb problémám az volt, hogy azt kellett felvennem amit anya erőltetett rám. Emlékszem még elsőbe vagy másodikba, a hintákért a csúszdáért való küzdelem. És csak akkor nyerhetted el őket, hogyha fel tudtad sorolni a Bűbájos boszorkák magyarhangjait. A régi barátok, a régi iskola, a minden napi beszélgetések egy távoli baráttal. És mostanra mi maradt? … semmi… de tényleg semmi. A lovardába örülök, hogyha kéthetente kijárok, örülök, hogyha péntekenként találkozok a régi barátokkal, és örülök, hogyha egyszer- egyszer tudok beszélgetni a távoli ismerőssel. Nem tudom miért bánt ez ennyire…. Csak hiányzik és kész. Annyira rossz, hogy így elmúlik minden. Pedig nekem még kéne belőle, még egy kicsi….
Megérkezett a busz, így hát kénytelen voltam arra koncentrálni, hogy ne lökjenek a busz alá a nagy tolakodásban. Hiszen ez csak egy ülőhely… a következő megállónál úgy is mindenki leszáll… És amúgy is nem tök mindegy hova ülsz? A busz eleje és hátulja ugyan oda visz.
- Jó napot!- köszöntem a buszsofőrnek, és felemeltem a bérletemet. A legelső adandó szabad helynél leültem, ami kettes hely volt így az ablak mellett foglaltam helyet. Előhalásztam a táskám mélyéről az MP3 lejátszót, és a kedvenc zeneszámaimra kapcsoltam. A busz lassú döcögéssel elindult, majd egyre gyorsult. A napsugarak az arcomon táncoltak, és én behunyt szemmel élveztem a bömbölő zenét. A következő megállónál magamon éreztem valaki tekintetét. Na ez meg a másik…. Ha látja, hogy nincs ott a táska, és teljesen el vagyok merülve a gondolataimban, akkor minek hoz zavarba azzal, hogy, fogalmam sincs mit kérdezett, csak találgatni tudok, hogy a mellettem lévő helyre pályázik. És ilyenkor kénytelen vagyok oda teljesen nem illő választ adni, hogy szabad, vagy igen, persze. Na jó, az meg (véleményem szerint) udvariatlanság, hogyha csak úgy lehuppansz más mellé, és ha foglalta a helyet mondhatod neki, hogy bocs, de foglalt… hát… miután kiöntöttem ide magamból a buszillemtan rejtelmeit, talán folytathatnám a történetem.
Szóval haladunk tovább a busszal. Megállók sora következik, én meg egyre mélyebbre merülök álmaimban, és a zenében, ami már- már olyan hangos, hogy megfájdul tőle a fejem, és a fülem is, de nem zavar. Álmaimban, olyan dolgok várnak amik a való életben soha nem történnek meg. Igen… igen… hinni kell az álmaidban, és erre az esetre van egy csomó idézet, de hát… valakinek már bejött valami? Higgyétek el nem az az álmom, hogy szülinapomra több ajándékot kapjak, mert ez az álom ugyan teljesen valóságos lenne, de ugyanennyire fölösleges is. Az én álmom más, az én álmom…. Egy óriás, négy lábú, fekete jószág, aki minden nap vár otthon, és nyerít ha meglát. Otthon az otthoni istállóban, amibe ha belépek úgy érzem itthon vagyok…. Ahol a széna és drága lovam illata tölt be mindent. Ahol élhetném nyugalmas mindennapjaimat. Hát…. Igen… szép álom nemde?
A busz hangos nyikorgással megállt… a következő az enyém. Így hát kivettem fülemből a fülhallgatót, és megkértem a mellettem ülő fiút, hogy engedjen ki.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
2. rész
Ahogy hazafele sétáltam a buszmegállóból, újra ez a letargikus érzés kerített hatalmába. Nem tudom miért, fogalmam sincs, talán csak egy ilyen kamaszkori marhaság. Pedig az idő gyönyörű volt hétágra sütött a nap, kibontott kabátomat lengette a friss tavaszi szél, de… mégse tudtam örülni neki, pedig ez mindig jobb kedvre derít: a természet. Annyira vágytam most az istállóba, hogy az hihetetlen. Vissza akartam menni egy kicsit az időbe, oda ahol nincs semmi gond, bánat. Persze mit tudok én a 15 éves fejemmel erről. Mégis olyan, mintha minden gond az én vállamat nyomná. És ha most megkérdeznétek… nem tudnék egyetlen indokot se felhozni a bajaim közül. Talán mert nincs is… akkor meg miért érzem magam ilyen rosszul? Ahogy hazafele sétáltam, ismét gondolataimba merülve, nem vettem észre, hogy valaki köszönt.
- Bocsi, szia! – mondta egy ismeretlen, eléggé heves gesztikulációval, gondoltam azért, mert már jó párszor megszólított. Az ismeretlen egy 16 év körüli srác volt, szanaszét álló barna hajjal és kék szemmel.
- Öhm… szia. – mondtam bizonytalanul.
- Szóval, csak azt akartam megkérdezni, hogy merre is van a buszmegálló… azt hiszem kicsit eltévedtem.
- Menj végig ezen az utcán, utána meg el kell fordulnod jobbra, akkor kiérsz a főútra, és azon csak egyenesen kell menned, onnan már látni fogod. – mondtam neki, remélve, hogy sikerült eléggé érthetően megfogalmaznom a mondatot, ami lássuk be, eléggé ritkán jött össze.
- Úh, okés, köszi, tehát, először végig ezen az úton, majd jobbra és ott lesz a főút.
- Igen – mondtam bólogatva.
- Rendben köszi a segítséget. – mosolygott rám.
- Igazán nincs mit. – a mosolyt viszonozva elköszöntem tőle, majd elindultam az ellenkező irányba, és folytattam az utamat hazafelé. Sokáig éreztem a hátamon a tekintetét, de mire megfordultam volna, már ő is elindult.
Ahogy hazaértem, ledobtam a táskámat a sarokba, készítettem egy szendvicset, majd elindultam a hátsó kertbe. Amint kinyitottam a kaput, magamon éreztem kutyám dús szőrét. Azt hiszem, megint egy kicsit hevesen reagált érkezésemre. Szó szerint a nyakamba ugorva fejezte ki, hogy mennyire is örül neki, hogy sétálni megyünk. Miközben keverék kutyám hatalmas testét próbáltam leszedni magamról éreztem, hogy megcsörren a telefonom. Deny végre abbahagyta a túlzott örvendését, és leszállt rólam, így végre elérhettem a telefonomat. Anya hívott, bizonyára azért, hogy hazaértem-e már.
-Szia anya… - köszöntem.
-Szia! Hazaértél már? – nem lehettem volna felkészültebb erre a kérdésre, hiszen minden nap, ugyan erre, ugyan azt a választ adom.
-Igen anya, itthon vagyok. – mondtam.
-Rendben. Most már mennem kell. Vigyázz magadra. – azzal letette a készüléket.
Deny eközben türelmesen várt rám. Megsimogattam bundás testét, és elindultam a póráz felé.